Szövegek, megnyitóbeszédek / Texts, opening speeches


Szabó Dorottya kiállítása, FILC-Fischer Iván Lakásszínháza 2014. 10. 22.
Kicsiny Balázs megnyitószövege:

Tisztelt Jelenlévők!
Köszönöm a megtiszteltetést, hogy megnyithatom Szabó Dorottya kiállítását!
Szeretném egy rövid idézettel kezdeni megnyitómat Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának utolsó kötetéből, melynek címe: A megtalált idő.
„… múlt és jelen egymásba csúszott, s én teljesen elbizonytalanodtam, hogy vajon melyikben is vagyok a kettő közül; valójában az a lényem, aki a benyomást ekkor ízlelgette bennem, épp azt ízlelte, ami egy régi napban és a mostban közös, ami időn kívüli benne, s ez a lény csak olyankor bukkan fel, amikor jelen és múlt  ilyesfajta egybeesése révén az egyetlen olyan közegbe kerülhetett, amelyben életképes, a dolgok lényegét tudja élvezni, azaz az időn kívül.”
Úgy gondolom, hogy Szabó Dorottya művészete mutat bizonyos rokonságot a nagy francia íróéval. Mindkettőjükben közös, hogy számukra a műalkotás otthonkeresés is egyben az időben, a térben és önmagunk létezésében.
Az akaratlan emlékezet, amely mély és lényegi összefüggésékre világít rá a világ dolgai és létezésünk között, a 20. század meghatározó időábrázolásává vált nemcsak az irodalomban, de a képzőművészetben, a fotográfiában és a filmművészetben is.
A festészet nem időbeli műfaj, ennek ellenére a kép időábrázolás is egyben, és maga az alkotói folyamat is az időben történik. Ez a néző számára ismeretlen világ, mármint az, amikor a festő fest, nagyon sokféle lehet. Dorottya például a földre fekteti a vásznat és fölé hajolva, mintegy elveszve a vászon terében alakítja a képet. Eszközei sem hétköznapiak.
A vásznon látható festéknyomok tudatos és véletlen alakításnak köszönhetik mély, opálos szín- és formavilágukat.  Ahogy elmerülünk ezekben a nyomokban, mintha az emlékezet mélyén járnánk, az óceán mélyén, ahol a tárgyak, és a személyek új formákban egyesülnek, kirajzolva egy mintázatot, amely értelmet ad a vászon geometrikus, sík terének.
Ez a jelentés a veszteségből, a személyes és közösségi emlékezet traumáiból is táplálkozhat, hiszen Európának ezen a felén minden négyzetméter megszenvedte a maga változását vagy változatlanságát. Ebből az emlékezetből Szabó Dorottya festményei azt mutatják fel, ami a legértékesebb: az emberi létezés egyediségét és folyamatosságát, és ez által a képek a csend és a megbocsájtás világába vezetnek.
A festmények motívumai eredeztethetők családi fotográfiákból, személyes tárgyakból, épületdíszekből, azonban végleges formájukban, a vásznon egymásba fonódva, soha nem látott módon rendeződnek el. Ezek a motívumok emlékfoszlányként is tekinthetők, amelyek a vászon tiszta felületén, a végtelen térben, mint égitestek tűnnek fel és már szinte azonnal a semmibe is vesznének, ha a kép nem mentené meg őket az emlékezetnek. 
Dorottya festményei most egy magánlakás falain láthatók.  Van úgy, hogy a lakások gazdát cserélnek, az emlékek annál kevésbé tudnak gazdát cserélni, Dorottya művészete tanúbizonyság erre.
Birtokolni lehet egy képet piaci értéke miatt, de az igazi birtoklás csak azok számára adatott, akik képesek belépni egy kép világába és ott felismerni a másikat és egyben önmagukat. Szeretném, ha ilyen tapasztalatra tennének szert Szabó Dorottya festményeit szemlélve.
Köszönöm figyelmüket!
Kicsiny Balázs
................................................................................................................................................................. 

Perenyei Monika: Képek füzére
Szabó Dorottya festészetéről
katalógusszöveg (Csíkszereda, Új Kriterion Galéria, 2014. 01.):

„… azt lehet mondani, hogy nincs más valóság, mint a részlet.”1

Ha most azt játszanánk, hogy Szabó Dorottya festményeit röviden, tömören mutassam be – és tényleg! – akkor az emlék, mint az emlékezés áradását beindító souvenir fogalmát hívnám segítségül és a távolodó élmények és benyomások fátyolos derengéséből kirajzolódó töredékek, a visszatérő képként létező részletek jelenségének leírását. Érzelmeink és indulataink óhatatlanul apró részleteknél horgonyoznak le, majd üdítően (vagy lehangolóan) e töredékek emlékezetünkbe idézésével (vagy azok kéretlen feltolulásával) elevenednek meg.  Szabó Dorottya ezt a szavakkal nehezen megragadható, leginkább a szépirodalom cizellált szöveghagyományában fellelhető lélek- és tudatállapotot jeleníti meg festményeivel. Megjeleníti, vagyis láthatóságában elénk helyezi. Hiszen a nemcsak személyességében, hanem különlegességében is sajátos, kiérlelt festészeti eljárásában e tudatállapot egyre gazdagodó újrajátszását, láthatóvá tételét vélem felfedezni.

Szabó  Dorottya festészetében a különféle tárgyakkal és tüneményekkel benépesített világunk esendően törékeny részletei – egy a mennyezetről függő régi csillár, egy porladó épületrelief, egy elhasznált ruhadarab, egy sokat szolgált gyümölcskosár, egy szobortöredék, egy elmosódó arc, lombok sziluettje, vagy egy könnyen szétguruló láncsor – kerülnek kitüntetett szerepbe. A festő e töredékességükben megjelenő jelenségek képét munkálja meg igazán, ahogy a vászon szövésmintáját is érvényesülni hagyó, az alapozással gyengéden bevont képsíkra, vagy egy a vászon teljes felületét beborító festett raszter hálójába helyezi őket. A festmények e figurális motívumai azonban egy közbeiktatott felületen keresztül nyerik el formájukat. Az emlékezés vizuálisan kiragadható, vagy azt képként segítő „figuráit” alkotójuk (felidézőjük?  teremtőjük?) nedvdúsan, élénk és erőteljes színekkel festi meg egy a vízszintesen fekvő vászonra simított pauszpapíron. E tűvel sűrűn átszúrt pauszpapír filterként működik; a sokszoros átfestéssel megdolgozott pauszról a vászonra szivárgó mintázat egy olyan nyom, amely – e többlépcsős, többrétegű munkafolyamat analógiájára – az emlékezés időélményét, a felderengő emlékkép körüli érzelmek és indulatok elcsendesedésének tapasztalatát is magába sűríti.

Persze az emlékek mielőtt elhomályosodnának és elhalkulnának, intenzíven és vibrálóan kísérthetnek is minket. Ha Szabó Dorottya festményeit egy a sajátos festői látásmóddal és processzussal összefűzött sorozatként, mintegy gyöngysorként képzeljük el, akkor utóbbi, Lánc képek cím alatt bemutatott munkái e gyöngyfüzér legszínesebb darabjai.

1 Déry Tibor: Befejezetlen mondat, Ciceró Könyvstúdió, Budapest, 2006. p113.
................................................................................................................................................................. 

Krízis gyümölcsök, Szabó Dorottya kiállítása, VILTIN Galéria, 2012. 10. 18.
Perenyei Monika megnyitószövege:


Szabó Dorka festményei és papírmunkái, ahogy az itt látott „krízis gyümölcsök” is rejtélyesek: egyszerre mélyen titokzatosak, törékenységet sugalló képi világukkal ugyanakkor megérintően hívogatóak.
Képalkotói módszere segítségével felszabadultan hagyja maga mögött a festés praxisára nehezedő szociokulturális kihívásokat, a festészet időszerűségét bizonygató teoretikus érveket, valamint a műfaj múltját folyamatosan műsoron tartó, az idézéssel operáló vizuális kódrendszert. Ugyanakkor festményein magától értetődő természetességgel él az installációs alkotói gyakorlatokból is ismert téri elrendezés, az üresen hagyott és kitöltött terek, felületek több nézőpontra komponált, a befogadót is számításba vevő játékával. Ez a képi világ talán nem is szorul művészetelméleti fogalmakra és műértelmezői érvekre, hacsak azokra nem, amelyek a festés aktusának izgalmában fogant vizualitás, az érzéki anyagban formálódó, a közvetlenül érzéki minőségeket, érzeteket és emlékképeket előidéző festői nyelvezetet érvényessége mellett tesz hitet.
Bár lakásukban Dorka műterme egy elkülönített tér, egy külön szoba, ahol alkalma van az anyaggal való inspiráló kísérletezésre, a festés kihívásokat, meglepetéseket és megoldásokat hozó, meditatív folyamatának megélésére, az elmélyülés eme állapotát bármikor és hirtelen megszakíthatja a festőnő-anya ikerlányainak e térbe való „betörése” akár a befelé fordulás vágyát csak diszkréten jelző vékony pauszpapír-ajtó beszakításával is. Ugyanakkor Dorka motívumai és kézjegye, a használatban gyűrődő, az idővel változó, s így tapintásukban finomodó papírmunkái benépesítik a lányok szobáját, gondoskodó jelenléte belengi a lakást. Van valami elbűvölő non-chalance abban, ahogy Dorka a munkáihoz használt anyagokkal és az elkészült képekkel bánik. Ahogyan megfogja, áthelyezi, felgöngyöli, be- és kicsomagolja, vagy kiteríti őket, abból az a meghitt viszonyt és magabiztosságot sugárzó könnyedség árad, amivel ételt készítünk, megterítünk, vagy környezetünket kedvünk szerint alakítjuk. És főleg, ahogy gyermekeinkről gondoskodunk: ölbe vesszük, vetkőztetjük, fürdetjük, ruházatukat rendben tartjuk, s egy út előtt felöltöztetjük őket. A lányok színes ruhadarabjai és kellékei, a harisnyák, a sapkák, vagy éppen az etetőszékek Dorka korábbi festményein fel is tűnnek, s e különféle tevékenységek közötti határok oldásában életünk eredendően női aspektusa jut érvényre. A hierarchiába rendezett társadalmi és kulturális építményeink lebontása tükröződik az alkotás és a napi rutin egymáshoz közelítésében, a festmény hétköznapiasításában, vagyis exkluzív, érinthetetlen műtárgy voltának oldásában, s ezzel egyidőben mindennapi tevékenységünk kitüntetésében.
A téri viszonyrendszerekbe rendezett világunk képzete borul fel már a festmények készültének processzusában is, hiszen a vízszintesen fektetett, körbejárható és körülölelhető, fölé hajolva felül nézetből alakított vásznon megszűnik fent és lent relációja, felülíródik a környezetükből kiemelt tárgyak és figurák megszokott léptéke. Hol óriásira nőnek a virágbimbók, gyümölcskosarak, csillárok, stukkó reliefek és kalitkák, hol parányira zsugorodnak, vagy éppen a rácsokon túlnőnek az emberi testek és testrészek.
Az üresen hagyott, a vászon szövésének mintázatát élni hagyó és a festékkel fedett felületek ritmusa, a festéket áteresztő pauszpapír eszköz- és képhordozó státuszának váltogatása, a különféle eredetű és léptékű látványelemek formai megfeleltetésének játéka valóságaink hierarchizált rendszerének  felszabadító erejű felülírásához vezet, még ha ez esetenként fájdalmas vagy torokszorító emlékezéssel is jár.
A melankolikus hangzatokat megszólaltató festmények formai-festői aspektusában érvényesülő nagyvonalúság és levegősség megteremtése azonban egy rendkívül átgondolt, a festészeti gyakorlat során kiforrott, egyéni eljárásból fakad. Szabó Dorottya a festő elemi, megkerülhetetlen kihívására, a képek tárgyának és a képalkotás hogyanjának kérdésére adott válaszát egy következetes, a kísérletező megtapasztalásban formálódó műveleti lánc során érlelte ki. A produktivitást hajszoló életvezetésünkben marginálisnak vélt, a célirányosan működtetett látásunk terében sokszor csak periférikusan megjelenő tárgyak és motívumok beemelése egy a képhordozó felület szövetét eleve megbontó eljárás, a hímzés technikájának alkalmazásával vette kezdetét. Korai képein Dorka hímzéssel, a vászon szövésének szálai között átvezetett tűvel és fonallal bontotta meg annak textúráját, és alakította ezzel a vászon mindkét oldalát. Egy ideje azonban, miként az itt látható képekhez is, pausz-sablonokat használ, amelyeken tűvel, tűszúrásokkal jelöli ki a formák kontúrját. A festéket a vászonra helyezett, átlyukasztott pausz-sablonokra viszi fel, amelyek így, mint filterek a pigmentnek csak egy részét eresztik át, s a színeket intenzitásukban visszafogják, halványítják. Az érzelmi kötődésből, vagy akár indulati töltésből választott motívumok lecsendesedve kommunikálnak.  A pauszpapír felületén és a festés, mint egyszerre tűnődő és tevékeny aktus folyamatán áteresztve, vagyis az átszűrés és a feldolgozás stációin áthaladva olyan lehalkított, ám figuralitásukban jól artikulált képi felületek jönnek létre, amelyek a befogadó élményvilágával is rezonálni képesek. A hímzés, a kép hordozóját, vagyis a vászon textúráját megbontó technika a pausz-sablonnal készített festmények összefüggő szekvenciájában, ha metaforikusan is, de tovább él: alkotójuk mintha világunk szövetének szálai közé hatolna be, és vezetné át fonalát a megszokott szövésminták között.
Ez a felszabadító, mert az önanalízis tereként is működő alkotói processzus azonban időigényes, és a fegyelmet és az önfeladás alázatát kikövetelő egyéb tevékenységünk leginkább ezt az értékes időt emészti fel. Ennek a becses időtartamnak és állapotnak a veszélyeztetettsége és törékenysége krízis helyzeteket teremthet, amikor hirtelen megváltozik időélményünk, beszűkül velünk a tér, nem kapunk levegőt, majd átrendeződnek prioritásaink. A festő, a feleség és az anya azonban festészetét a mindennapjaihoz igazítja. Ha szorongatott helyzetben is, de gyümölcsöt terem, mint a finom és gyógyító termést adó fügefa, amely - nem is olyan rég így hallottam - minél zordabbak a körülmények, annál inkább ontja tápláló gyümölcsét.
................................................................................................................................................................. 


Rufbilder, GEDOK, Karlsruhe, 2010. 05. 10.
Krisztina Jütten, M.A. megnyitóbeszéde:


„Rufbilder“ nennt sie ihre Werkschau.
Im Ungarischen: Hívóképek, eine bewusste und eindringliche Aufforderung der Künstlerin an die Betrachter zu einer freien Bildanalyse und Deutung.

Ein zentrales Thema in der Ausstellung gibt es nicht, dennoch fällt auf, dass ein Kopf  - beziehungsweise ein Gesicht - in den meisten ihrer Arbeiten, in den verschiedensten Formen vorkommt. Weiter finden sich in ihren Bildern erkennbare Gegenstände und Bildmotive, wie Sitzbank, Mobile, Kindersitz, Lüster, Fuchs, Vögel, verzierte Gegenstände und pflanzliche Rankenmotive.
Dorottya Szabó geht bei ihren Bildmotiven immer von persönlich Erlebtem und Gesehenem aus.

Als sie 2007 ihre Zwillingstöchter bekam, hatte sie nach und nach das Gefühl, irgendwo eingeschlossen, nicht mehr frei zu sein, - auch nicht im Geiste. Diesen Zustand von körperlicher und geistiger Eingeschlossenheit verbildlicht die Arbeit mit dem Titel „In Fesseln“. Kaloda. (=Halseisen) Ist ein altes ungarisches Wort, aber heute nicht mehr im Sprachgebrauch. (Kaloda ist ein mittelalterliches Foltergerät, was hier als Titel doch ein wenig zu stark gewesen wäre.)

Als zentrales Bildelement sehen wir ihr eigenes Gesicht auf einer Büste. Die Büste wird nach unten durch einen umgedrehten Pinienzapfen verlängert, der mit seiner Spitze in einer Tonschüssel steckt. Seitlich abgestützt wird die Figur durch die eigenen verlängerten Arme.
Der Pinienzapfen steht ikonographisch für die Fruchtbarkeit, deren symbolträchtige Bedeutung die Künstlerin hier auf den Kopf stellt.
Fühlt vielleicht Dorottya Szabó, dass sich ihre eigene Fruchtbarkeit gegen sie richtet?
Zusätzlich erinnert die gesamte Komposition an eine Bienenkönigin, deren einzige Funktion die Vermehrung ist. Nur ihre Arme und damit die Möglichkeit des handwerklichen Schaffens verhindert ihren Absturz.

Dass ihre momentane Situation eine entscheidende Rolle spielt, zeigen ihre Motive wie Fuchs, Jäger, Kindersitz  - alles Elemente aus einer kindlichen Welt – aus ihrer mütterlichen Welt. Seit ihre Zwillingstöchter auf der Welt sind, stellt sie selber fest, wie unbewußt der neue Alltag, die Spielplätze, die Märchen und die Spielzeuge, die sie zurzeit beschäftigen, Eingang in ihre Malerei gefunden haben.

Ihren alltäglichen und einfachen Erfahrungen verleiht sie ihre eigene Bildsprache.
Sie baut Gegenstände aus ihrem Umfeld in ihre Bilder ein, die aber nicht für sich stehen, sondern Bildträger für ihre eigenen Gedanken und Gefühle sind.

Der Kopf ist das Zentrum des Menschen. Basis aller Empfindungen und Ideen.
Zentraler Anlaufpunkt für alle Sinneseindrücke und Informationen. Sitz der Intelligenz und Psyche. Der Kopf macht den Menschen aus, spielt im wörtlichen und bildlichen Sinn die Hauptrolle und ist daher zu Recht in ihrem Sinne zentrales Element vieler ihrer Bilder.

Diese Darstellungen visualisieren ihre gedanklichen Bilder, durch die Kombination von Gegenständen die für uns vielleicht nichts miteinander zu tun haben, in der Gedankenwelt der Künstlerin doch „zusammentreffen“. Es handelt sich hier um die Darstellung der Sinneseindrücke, um Erinnerungen, um Gefühle, wie wir sie alle im Kopf tragen.
Um Veränderung, um Wandlungen, die erst durch die Kombination von gestern und heute, von Gedachtem und Erlebtem, von Gesehenem und Gefühltem uns in unsere Zukunft bringen können.

Ihre Arbeiten bestehen in der Regel aus mehreren Teile. Die Bildmotive gehen über die Teilungsgrenzen hinaus. Mit der Teilung erreicht die Künstlerin eine Offenheit und gibt die Möglichkeit zur formalen und gedanklichen Fortführung und damit Raum für weitere Interpretationen des Betrachters. Die Bilder sind daher auch nach außen nicht abgeschlossen. Um diese Offenheit zu unterstützen, nutzt Dorottya Szabó großzügig leere Flächen in ihren Bildern. Dem leeren Raum wird damit eine wesentliche kompositorische Rolle zugeteilt. Ihre Objekte sind auf der Bildfläche im leeren Raum isoliert und herausgelöst aus ihrer normalen Umgebung. Sie schweben vor einer räumlichen und geistigen Unendlichkeit, vermitteln Leichtigkeit, zeigen Veränderung, erzeugen Bewegung.

Ihre Bilder suggerieren einen Zustand des Schwebens, ohne Boden, ohne Raum, ohne Wände, ohne Grenzen. Eine genaue räumliche Zuordnung des Dargestellten ist aus Sicht der Künstlerin nicht relevant. Obwohl sich ihre Figuren in der Schwebe befinden, sind sie aber auch im Gleichgewicht und fest im Bild verankert. Dafür sorgen die im unteren Bildbereich kompositorisch wirksam entgegengesetzten Figuren. Der Schwebezustand, in dem sich die Figuren befinden, symbolisiert Dinge, Gedanken, Gefühle und Erlebnisse, die sich noch nicht im Bewusstsein verankert haben. In diesem Schwebezustand befinden sich die meisten Arbeiten von Dorottya Szabó.

Der Betrachter sieht zusammengesetzte Dinge, die er in dieser Kombination noch nicht kennt und die ihn damit irritieren. Er muss zunächst die Dinge sortieren, auseinanderhalten um sie wieder zu einem ihm verständlichen Ganzen zusammenzufügen. Formal sind ihre Bilder in einen oberen und unteren Bereich aufteilbar. Objekte im oberen Bereich haben ihre kompositorische Entsprechung im unteren Bildbereich. Die Objekte kreisen um ein gemeinsames Schwerkraftzentrum. Entsprechend stehen die Bildelemente im unteren Bereich auch auf dem Kopf.

Aber nicht nur kompositorisch stehen diese Dinge auf dem Kopf, sondern sie bieten dem Betrachter eine andere Perspektive, die Möglichkeit Zusammenhänge vielleicht anders zu sehen oder Ideen, die vorher nichts miteinander zu tun hatten, in einen Bezug zueinander zu setzen, sogar miteinander zu verbinden.

Nicht die Motive an und für sich sind für die Interpretation der Werke von Dorottya Szabó entscheidend, sondern ihre Kombination und das Beziehungsgeflecht im Hintergrund.
Interessant sind insbesondere die ungewöhnlichen und unnatürlichen Verbindungen der einzelnen Teile miteinander, die von Natur aus nicht zueinander gehören, aber bei ihr doch neue Assoziationen bekommen und vielfältige Interpretationen zulassen.

Der Künstlerin ist wichtig Gegenstände aus verschiedenen Zeiten und Kulturen miteinander zu verbinden. Dieses erreicht sie sowohl kompositorisch als auch inhaltlich mit der ihr eigenen Handschrift. Neben den formalen und inhaltlichen Aspekten ist es aber auch die Maltechnik, der in ihrem künstlerischen Schaffen eine wesentliche Rolle zukommt.
Dorottya Szabó entdeckte für sich eine ganz unkonventionelle Maltechnik, die mittlerweile zu ihrem künstlerischen „Markenzeichen“, zu ihrer ganz individuellen Handschrift geworden ist.
Zum ihrem Konzept gehört als erster wichtiger Schritt die Suche nach dem geeigneten Bildträger. Für die hier gezeigten Bilder wählt sie -passend zum jeweiligen Bildmotiv- Leinenstoffe aus, die ihren eigenen stofflichen Charakter haben. Sie benutzt Industrieleinen, manchmal grob, manchmal sehr fein, teilweise auch mit Fischgrätenmuster in der Grundstruktur. Gerade weil viel „leere“ Fläche im Bild vorhanden ist, lässt sie auch die Stoffstruktur zur Sprache kommen. Ein besonders feines Gespür für Stoffe und für Stofflichkeit prägte auch schon ihre frühere Schaffensphase, in der sie genähte und aus Stoffelementen komponierte Bilder ausgearbeitet hatte. Nach der Auswahl des Stoffes nutzt Dorottya Szabó Transparentpapier, das sie auf dem Boden auslegt -sie arbeitet immer auf dem Boden. Auf dem Papier malt sie dann ihr Bildmotiv in mehreren dick aufgetragenen Farbschichten. Dieses Motiv wird an den Umrisslinien durchlöchert. Danach legt sie dieses Seidenpapier auf die Leinwand, bemalt es großflächig mit Ölfarbe. An den Stellen, an denen das Papier Löcher hat, kommt die Farbe auf die Leinwand. So entsteht auf der Leinwand zunächst nur eine gepunktete Kontur, die sich beim Wiederholen dieses Schrittes immer mehr verdichtet, und den Umriss ihres endgültigen Bildmotivs in Form von verschwommenen Linien darstellt. Die verwischten Farbschichten werden Teil der Komposition und unterstreichen die künstlerische Aussage. -verschwommen, -verwischt, -zerflossen, -flüchtig, -nebelhaft, -verwaschen,

Bei der Übertragungstechnik durch perforierte (durchlöcherte) Papierzeichnungen auf die endgültige Malfläche übernimmt Dorottya Szabó eine sehr alte Maltechnik, die auf die Wandmalerei der Fresco und secco Technik zurückgeht. Mit dem Verfahren der so genannten Lochpause wurde bei Wandgemälden seit dem Altertum die Darstellung einer Vorzeichnung von einem Karton auf die Wand übertragen, indem die Umrisse der Darstellung durchstochen wurden. Anschließend legte man das Blatt auf den Bildträger und stäubte mit dem Pausbeutel darüber, wobei das Pulver durch die Stichlöcher drang und sich darunter punktförmig ablagert.

Dorottya Szabó führt diese alte Technik der Lochpause auf ihre ganz eigene Art und Weise weiter.

Bildtitel nehmen im künstlerischen Schaffen von Dorottya Szabó einen wesentlichen Platz ein. Sie dienen der Beschreibung des Bildinhaltes und erleichtern damit dem Betrachter den Zugang. Sie nutzt beispielsweise alte Wörter, Ausdrücke, die aus unseren alltäglichen Sprachgebrauch verschwunden und auch nicht ohne Erklärung verständlich sind. Sie spielt gerne mit der Sprache, sucht entsprechend ihrem Zustand veraltete Worte.

Weiter gibt es Bildtitel von beschreibendem Charakter, die ganz einfach die dargestellten Gegenstände benennen, wie Fuchs, Mobile, Jäger. Sie zeigt damit, wie wichtig es ihr ist, dass wir als Betrachter diese Gegenstände erkennen und damit Zugang zu ihren Ideen haben. Die Assoziationen die der Betrachter mit diesen Gegenständen herstellt, sind ihm frei überlassen.

“zwischen den zeiten und welten“ ist das Thema dieser Kulturtage.

So bewegt sich auch Dorottya Szabó in ihrem künstlerischen Schaffen ’zwischen den zeiten und welten’ und verbindet Eindrücke und Erinnerungen aus unterschiedlichen Quellen und unterschiedlichen Zeiten, von Reisen und aus Märchen miteinander und mit eigenen Empfindungen.
Ich wünsche Ihnen viele interessante Impressionen und anregende Gespräche. Vielen Dank
................................................................................................................................................................. 

Hívóképek, MONO Galéria, 2010. 02. 03.
Szőke Katalin megnyitóbeszéde:

Szabó Dorottyát több mint egy évtizede ismerem. Másodéves festőszakos hallgató kora óta ismerem a munkáit, művészeti kísérleteit, próbálkozásait.

1. Ezért amikor két év kihagyás után újra láttam az alkotásait – az itt kiállítottakat -, az első gondolatommal nyugtáztam, hogy az elmúlt évek kísérletei, kirándulásai a médiumok, anyaghasználat, festészeti technikák terén lám egy irányba mutattak. Ezekben a művekben a fotós tapasztalatok ugyanúgy tetten érhetők (pl. a palackon át fényképezett, homályos világ), mint az egyszerre festett és varrott képek lyuggatott felületei, kiemelt kontúrjai. De ezekből immár egy határozott, kiérlelt stílus született.

2. Engem a műveivel, gyakran egyszerre gyönyörködtető és hátborzongató módon, tudatalatti tartalmakat előhívó – megmozgató világhírű szobrász, L. B. kiállításainak hangulatára emlékeztetett.

Ugyanis egyfelől, ha az inspirációs forrást nézzük, a felhasznált motívumok eredetét, akkor Sz. D. festészete besorolható abba kortárs tendenciába, melyben a művész saját élete mindennapjait, annak jelentéktelennek tűnő vagy éppen intim részleteit osztja meg velünk. Pad, etetőszék, zenélő-forgó, gyerekfejek  - a jelen -, és ugyanakkor a közeli vagy a távolabbi múltban látott motívumok láthatók ezeken a képeken.

Másfelől, ha a festmények végső formáját nézzük, Sz. D. képein az ábrázolt tárgyak, alakok annyira átalakultak, leegyszerűsödtek, stilizálttá váltak, hogy a néző számára nincs már közük a művész hétköznapi, személyes történeteihez, sőt, némelyik már nem is ismerhető fel pontosan. Szimbólumokhoz lettek hasonlatosak, sűrítetten tükrözik a valóságot és a nézőkben egész gondolatsort, különböző érzéseket, hangulatokat, lelki tartalmakat képesek felidézni. Távoli, tudatos és tudattalan emlékeket mozgatnak meg innen a L. B. műveivel való hasonlóság (forgó).

Még egy szempontból „távoliak” ezek a művek. Nagyon sok olyan elemük van, a festészeti technikában és az anyaghasználatban, de az ábrázolás szintjén is, amelyek hagyományosan női foglalatosságokra, a hímzésre / kötésre / szövésre utalnak. Így értem a távolit, hogy ősi.
Anyaghasználat: vászon jelentősége. Három féle. Technika: hímzésszerű, lyukak. Minták: dekoratív: hímzés. Visszatérő, stilizált.
Hímzés, falikárpit.
Nagyon női: de semmi kritika nincs benne, nem reflexió, nem lázadás – csak ösztönösen jön, ösztönösen ért hozzá.

Marie-Louise von Franz, Jung lélektani iskolájának képviselője. Kötés, szövés, hímzés: az ember saját gondolatainak szálát is tovább szőheti. Minden bánatot, bosszúságot, csalódást belekötnek az anyagba.

Ezért tökéletes a címválasztás, nemcsak felszínesen értve, ahogyan szinte bármilyen kiállításra és műalkotásra igaz lehet, hanem a szóösszetétel mélyebb értelmében: a festményeken látható szimbólumértékű alakok lelkünk eldugott zugaiból hívják elő saját élettörténetünk
-----

Sz. D. tehát nem anekdotáz a boldog – kimerítő mindennapokról, 
Művésznőkkel szülés környékén a kisgyerekes időszakban – és Sz. D. épp ebben az időszakban van az ikerlányaival -  különösen gyakran fordul az elő, hogy figyelmük művészként is a mindennapjaik - a gyermekük felé fordul. 

MONO Galéria 2010. Február 3.
Szőke Katalin 
................................................................................................................................................................. 
Durée réelle – Szabó Dorottya képeiről
Böröczfy Virág írása:


 Amikor beléptem Szabó Dorottya Fészek Művészklub felső termében megrendezett kiállítására, a cérnáról lelógó pauszpapírokat látva úgy éreztem mintha a padláson kiteregetett száradó ruhadarabok közé érkeztem volna. Kissé zavarban álldogáltam a terem ajtajában előzékenyen magam elé engedve a többi látogatót, erősen bízva benne, hogy az ő mozgásaikat követve a térben talán nem teszek kárt sem a saját öltözékemben, sem a művekben. Így bolyongva a felfüggesztett pauszok között, olyan érzésem volt, mintha egy éppen munkában levő fotográfust lesnék meg műtermében a nagyításra váró emlékképek száradó negatívjai között.
A fotónegatívoktól eltérően azonban a hordozón megjelenő képen ugyanazon motívum több rétegben történő egymásra vetítésével nem egy-egy pillanatnak, hanem az emlékezet különböző rétegeinek egymásba ivódásának folyamatát követhetjük nyomon. A munka végeredményeként a vékony pauszból bőrszerű tapintású, az alkotás folyamatát nem csupán re-prezentáló, hanem átélhetővé tevő organizmusok születnek. Az effajta „életre keltés” pedig – még a képmanipuláció, a különböző effektek korlátlan kiaknázhatósága korában is – akkor lehet a befogadó számára is hiteles, ha mélyen átélt alkotói folyamat eredménye.   
Szabó Dorottyáról tudjuk, hogy nem ontja magából egyre-másra a szériaműveket. Számára a festés egy igen hosszú folyamat része, melynek során saját emlékeit álmodja újra. Művei alapgondolata ugyanis nem csupán élete eseményei, belső fejlődése, a körülötte lejátszódó történelem és társadalom bemutatása, hanem komplex módon azt próbálja megfogalmazni, mit hagytak benne hátra az évek, mint belső valóságot. Tehát nem a világot tárja fel, amelyen keresztülment, kifele nézve, hanem emlékezetét, befele nézve, ahogy a világ keresztülszűrődött rajta. Ilyen értelemben tehát a képek az emlékezetről szóló „emlék-művek”.
Az emlékek pedig lehetnek mégoly homályosak vagy elfeledettek, át- és áthatják életünket. Életünk során a különböző ingerekre való reagálás során olykor „kigyullad egy-egy lámpa” a tudatban és újra, intenzívebben átéljük / ráeszmélünk a már megtörtént esemény emlékére és a jelen történés hozzáadásával újra elraktározzuk. Ennek értelmében maguk az emlékek sem állandóak, hanem a személyiséggel és a külvilággal együtt állandóan változnak. Henri Bergson filozófus szerint az emlékezés a megismerés egyik kulcsa, amelyben a megismerő egyén úgy vesz részt, hogy intuícióival és eleven emlékezetével újrateremti önmagát. A folyamat során az emlékezet gazdagodásával folyton belenyúlik a jelenbe, ami a múlt folytonos haladása. Egy új időfogalom: a tartam (durée réelle) segítségével érthetjük meg, hogy a múlt testet alkot a jelennel, e testben pedig szüntelenül újat teremtenek, újjá teremtődnek.[1]
Múlt és jelen ilyen dialektikus viszonya figyelhető meg Szabó Dorottya képein: valaha létező egykori és közvetlenül a jelenben nyomot hagyó mai élőlények és tárgyak nőnek ki egymásból, gyakran a táblakép keretein „túlnőve”, a kép folytatására kényszeríve alkotójukat. A régi csillár, gyerekjáték, váza, az életfontosságú emberi belső szerv versus (élet)fa, az önarckép egymásba fonódik, összenő a vásznon és a vízióból új, a tudat mélyén lappangó lények születnek. Az antropomorfizált tárgyak „feje” a művek nagy részén maga a művész önarcképe, amely azt indukálja, hogy az emlékező jelenlétén túl a művész jelenben történő identitáskeresését is lássuk.
Az emlékezés rétegeinek megjelenítése a fiatal művész egész eddigi életpályájának alakulásában meghatározó volt. Azt, hogy a mostanra kidolgozott formanyelv a témában tett kísérletezések betetőzése-e, szinte lehetetlen megmondani. Ami bizonyos, Szabó Dorottya hosszú utat tett meg az új kifejezésmódok keresésében, mostani formanyelve eddigi alkotói pályáján különböző, egymásból alakuló technikák alkalmazásával született. A kezdetben néhány cérnaszállal rajzolt belső tájak után a varrás: a cérna, a vásznon ütött lyuk, az öltések ritmusa, a varrott vonalak rasztere válik főszereplővé művein. A tű által az anyagban hagyott lyukon át később más szövött anyagok - cérnaszálak, selyem- vászondarabok – törtek át önálló síkként létező, a vászon előtt lebegő monokróm festékrétegként. Ezzel szinte egy időben tűszúrásnyomokon festéket szivárogatott át, amelynek foltjai mintegy körbeírták azonban bizonytalanná is tették motívum körvonalait. A konkrét, jól megfogható formák kiszorulásával a színfoltok egyre pasztellesebbé váltak. A sötét vagy világos alapozású vásznon a pauszpapíron átcsorgatott festékfoltok koncentrikus körökként ivódnak az alapanyagba a gondos megmunkálás eredményeként együtt kelnek új életre.
Szabó Dorottya műveit nézve beleharaphatunk a Proust-féle madleine sütibe, a jövő felé haladva újra átélhetjük múltunkat, az állandósult pillanatot.

Fészek Művészklub 2007. április 5-27.
Mono Galéria 2007. június 28- július 25.

Böröczfy Virág



[1] Keserü Katalin: Emlékezés a kortárs művészetben, noran kiadó, Budapest, 1998.
................................................................................................................................................................. 

Sablonpauszok
Fészek Művészklub, Herman Terem, 2007. 04. 05.
Perenyei Monika megnyitóbeszéde:

Ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy Szabó Dorottya miért állítja ki alkotói metódusának egyik eszközét, az itt látható sablonpauszokat, ne fojtsa el diszkréten e kérdését, hiszen a lehető legjobb nyomon jár ahhoz, hogy Szabó Dorottya festményeinek világába belépjen. Amikor először láttam a sablonpauszokból összeállított installációt, lenyűgöző élményben volt részem. Dorka felhívta figyelmemet a pauszon megszáradt olajfesték bőrszerű tapintására, a papír és a festék keveredő illatára, a pauszokba szúrt, a festéket áteresztő lyukak változásaira, a különböző anyagok kölcsönhatását őrző nyomokra, az egymásra rétegzett erőteljes színek átváltozására, a pausznak az idő múlását felidéző gyűrődéseire, valamint a lendületes és a lassúbb formáló gesztusok változó ritmusát is tanúsító szakadásokra. Számomra azonban, abban a pillanatban, nem is annyira annak volt jelentősége, hogy mindezekre a minőségekre rávezette az érzékeimet, hanem annak, hogy hogyan! Hol dinamikusan, hol eltűnődve, de mindenképpen olyan megjelenítő intenzitással, hogy belém hasított a felismerés: Szabó Dorottya minden egyes festményének alakulását, az anyaggal párbeszédet folytató hosszú időtartamokat mélyen őrzi magában. Mintha a festészeti gyakorlatában kulcsfontosságú, a festéknek a vászonra jutását segítő és módosító pauszok így kiterítve, különböző, a festés folyamatában meghatározó és a zsigereibe ívódott eseményeket hoznának felszínre. Ha pedig valami ilyen elevenen tud feltörni az emlékezetből, az csak jelentőségteljes lehet.
Talán mindig is élt a vágy a művészekben, hogy az alkotásaik létrejötte során szerzett felismeréseiket másokkal is megosszák. Eszünkbe juthat például Benvenuto Cellini önéletírása, amiben oldalakon keresztül izgalomban tartja olvasóját - immár évszázadok óta - a bronzöntés viaszveszejtétes eljárásának élményszerű leírásával.
Ez a vágy azonban mára határozott alkotói elképzeléssé, célkitűzéssé formálódott. Kitapintható ez azokban az alkotói eljárásokban, amelyek a mű elkészülésének processzusát is a műalkotás szerves részévé teszik, de érezhető ez a törekvés a munkafotók bemutatásában és önálló művé alakításában, valamint a képzőművészeti werkfilmek létrejöttében. Ennek oka, a dokumentáláson túl, hogy a művek jelentését és hatását a választott médium tulajdonságai és lehetőségei, az anyagok minősége, illetve az anyaghasználat módjai is hordozzák. A befogadó egyrészt érzékeire hagyatkozva, másrészt a kép alakulásának folyamatába, mintegy a kép terébe, pontosabban téridejébe belépve fejtheti ezt fel.
Érthetetlen, de tény, hogy a művészetelmélet és a műkritika gyakorta elfeledkezik a képzőművészet érzéki, formai aspektusáról, s ez a teoretikusok részéről tanúsított értetlenség is oka lehet az alkotói folyamat hangsúlyozásának a művészeti praxisban. Ez a magas művészetből induló késztetés és koncepció pedig, ma már a tömegkultúra szintjén is érezteti hatását: elég a mozifilmek kulisszái mögé vezető DVD extrák népszerűségére gondolni, ami egyébként az alkotó feltárulkozási vágya és a befogadói kíváncsiság szerencsés találkozásának üzleties, de felismerésekkel nem igazán szolgáló kihasználása is.
Fiziológiai tény, hogy a látás a legkomplexebb érzékünk. A technológiai képalkotások következtében pedig, egymástól teljesen különböző területeken is a vizualitás dominanciájával szembesülünk. Ez azonban azzal is jár, hogy a látásunkat egyébként nagyon is segítő és kiegészítő többi érzékünk - a tapintás, a szaglás, az ízlelés és a hallás - funkciói háttérbe szorulnak. A képzőművészek elgondolásai azonban nagyon is reflektálnak erre az ember harmonikus működését megzavaró állapotra. Szabó Dorottya képzőművészként, vagyis a látvány és a látás avatott értelmezőjeként nekünk, befogadóknak, e kiállítással is lehetőséget teremt arra, hogy a látvány differenciált, értő letapogatásában mozgósítsuk a környezeti hatások következtében, szinte öntudatlanul mellőzött érzékeinket. Ha követjük a feltárulkozástól, illetve az érzéki, az anyaggal együttműködő alkotófolyamat stációinak bemutatásától nem visszariadó alkotói „utasításokat”, valódi megtapasztalásból fakadó maradandó felismerések birtokába juthatunk.

Perenyei Monika
................................................................................................................................................................. 

Flecksicher
Strabag Art Lounge, 2006.07.27.
Szabados Árpád megnyitóbeszéde:

  Szabó Dorottya dinamikus alkat. Képei, -különösen az utóbbiak- mégis meditatívak, archaizálók, csöndesek. Sem a tematikájuk, sem a kezelésmódjuk nem aktív.
  Sajnos a hétköznapi életünkben is ritkán van alkalmunk meditálni, a folyamatos és sürgető cselekvések közben. Azt is mondhatnám: kevés a létélményünk. A folyamatos, és gyakran agresszív impulzusok, információk befogadása (sokszor akaratlanul is!) elvonják a levegőt attól a természetes állapottól, amelyben érzékelhetjük a létezésünket, a dolgok létezését. Valójában az evidenciát veszítjük el. Azt az evidenciát, hogy vagyunk: a fizikai és szellemi jelenvalóságunkat.
  Albert Camus írja egy reneszánsszal kapcsolatos írásában: „Mint a sok modern diadal –győzelmünk a levegő, a föld és a tenger felett- feloldódik, mondhatni a tudat olvasztótégelyében- és átalakul egyetlen cseppnyi vízzé: egy könnycseppé.” Tehát anyaggá (teszem hozzá). De ez az anyag szellemmel bír, a részvét szellemével.
  Szabó Dorottya munkái kapcsán, két dologra utaltam (talán túlzottan általánosan): a meditativitásra és az anyagra.
Kezdem az utóbbival. Nem szobrászról van szó, mégis fontosnak tartom az anyaghoz való viszonyát. Ha az anyagot nem sikerül átszellemíteni, akkor csak anyag marad. Ha az anyagból eltávozik a szellem, akkor halálról, ha megjelenik benne, akkor teremtésről, életadásról beszélünk. Szabó Dorottyának sikerül az anyag és a szellem egyensúlyát megteremteni. A képeit nem lehet lekaparni, ha ezt tennénk, akkor is megmaradna a lényegük. A festék a fonal, átszívódik, átszövődik a vásznán, és egy-testűvé válik vele.
Bonyolult és lassú műveletsorral készülnek képei. Ez azonban nem a szokásos aprólékosság vagy műgond miatt van, azaz nem technikai kérdés. Sokkal inkább az alkotói metódusból következik. Mit értünk ez alatt? Azt, hogy a munkáiban gondolkodik. Itt térek vissza a korábban említett meditativitásra. A művészek többsége előzetesen készül föl a megteremtendő képre. Anyagot gyűjt, vázlatokat készít, olvas, filozofál, azaz érzelmileg és teoretikusan készül föl a tényleges képalkotástól elkülönülten. Természetesen Szabó Dorottya is sok mindennel foglalkozik, hiszen intellektuálisan rendkívül képzett. Mellesleg filozófiát hallgatott az Eötvös Tudomány Egyetemen, most fejezte be doktori tanulmányait a Képzőművészeti Egyetemen. De, és ez alapvetően jellemző rá, hogy, több időt tölt a képek születésének idején belül, így lehetőséget teremt magának a meditatív képformálásra. Elindít egy-egy folyamatot, amivel együtt él, hagyja érlelődni. Bizonyos idő után korrigálja. Sokszor –ha például egymáshoz kapcsolódó képekről van szó- a viszonylataikat vizsgálva, változtat rajtuk, vagy elfogad előre nem látható kapcsolódási pontokat. Valójában a képnek is hagy életteret. Mintha azt figyelné, ők hogyan, milyen helyzetben érzik jól magukat. A dialógus következtében azután előfordul, hogy a feje tetejére állit, vagy elválaszt egymástól képeket.
Robert Musil írja: „Valamely dolog befejezetlenségét azonban nem szabad a szerző szkepszisének a rovására írni. Előadom  tárgyamat, ha tudom is, hogy csak része az igazságnak, és ugyanúgy előadnám, ha tudnám, hogy merő tévedés- hiszen bizonyos tévedések az igazság állomásai.”
Szerencsésnek érzem magam, mert tíz éve elég közelről követhettem Szabó Dorottya pályáját. Egy igazán tehetséges ember etikailag is megalapozott pályáját.
Kérem, fogadják szeretettel munkáit.

2006-07-17                                                                               Szabados Árpád

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése